Mindenkit szeretek,szinte kivétel nélkül.És ebbe fogok belepusztulni...
Annyira szeretem az embereket és annyira társagára vágyom,hogy nem veszem észre,hogy az én társaságom meg szinte senkinek sem kell.És ez annyira fáj,hogy már sehova nincs kedvem menni,ha mégis rászánom magam,inkább váratlanul hazajövök,nehogí kitörjön belőlem a sírás.Kívülről kemény vagyok,de mindenkinek kell egy bizonyos pajzs,ami megvéd a külvilágtól.Mondjuk nekem kettő is van....
A keménység és a zene.
A zene sosem hagy egyedül,rá mindig számíthatok,még össze sem tudok vele veszni.A zene egy pajzs,egy remény,egy világ,egy örök barát.
De az élő barátaim is fontosak,mármint nem a haverok,a barátok.Azok,akik nem csak azért vannak velem,mert....nem is tudom miért vannak velem olyanok,akik legszívesebben a pokolba kívánnának,de ez már az ő bajuk.Rájuk hagyom.
Viszont szinte sosem tudtam megkülönböztetni a barátokat és a haverokat.Ezért fáj,ha egy haver(akit barátnak hiszek) ott hagy a francba és sosem jön vissza.Egy ilyen pillanat a legnagyobb fájdalom a szívemben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése